Command & Conquer 3 Tiberium Wars

A Pong és a Space Invaders játékokat nem számítva az első számítógépes játék, amivel játszottam, a Tiberian Sun volt. És még hogy! Online kibelezni az ellenséget még komolyabb szenvedélyemmé vált, mint egy alkoholistának a szesz, meggyőzve engem is a virtuális világ vonzásáról.

Hihetetlennek tűnik, hogy a Tiberium sztori második és harmadik epizódja között olyan sok idő telt el, hogy az izgatott várakozást még a nosztalgia is fokozta. Ez a felfokozott várakozás persze a kiadó kezét is megremegteti, amikor a fejlesztők csekkjét írja alá, mert a legdrágább hirdetési hadjárat sem képes visszagyömöszölni a palackba a fiaskó szellemét, ha a fejlesztés a rajongók sokszor ellentétes irányú várakozásainak ellenében megy. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy a Blizzard sem nagyon akaródzik elkészülni a Starcraft második részével, bár a rajongók rongyosra verik a billentyűket a fórumokon ezt követelvén, pedig az eredeti sztori és játékmenet változatlanul hagyásával, valamint egy kis grafikai frissítéssel garantáltan a rajongók kedvében tudnának járni.

A Tiberium Wars engem sok tekintetben a Battlestar Galacticára emlékeztet: gyönyörűen megjelenített legmodernebb grafikai megoldások, mégis elegendő képi és tartalmi megoldás szivárgott át az eredetiből ahhoz, hogy az eredeti legelvakultabb rajongója is boldog legyen vele. Az összehasonlítás érvényes a játék szerkezetére is. Míg a régi a történetet széthúzta több független küldetésen keresztül, a legtöbbjét a legizgalmasabb pillanatban félbeszakítva, az új esetében az akciók egy, maximum két küldetésre koncentrálnak, miközben oly sok minden történik, hogy a játékos csak a fejét kapkodja, hogy „Mi folyik itten, kérem!”. A Tiberium Warsban a lövedékek oly villámsebesen röpködnek, az akció olyan gyors, hogy egy pillanatnyi kihagyás vagy egy piciny taktikai melléfogás is katasztrofális következményekkel jár, így a játékosnak keskeny taktikai ösvényen haladva kell a küldetéseket teljesítenie. Ez tényleg szomorú, mert látszik, hogy a fejlesztő apait-anyait beleadtak abba, hogy a legtöbb helyzet és feladat változatos stratégiai módszerekkel megoldható legyen. Az emberi ellenfelek a többjátékos módnál magasabb rangokra áhítozva ötlettelenül hadakoznak. Eléggé egysíkú módon azonos stratégiát követve először elsáncolják magukat, és minél rövidebb idő alatt felhágva a technológiai létrán a legfejlettebb egységek özönével próbálják maguk számára a győzelmet kicsikarni. Lehet, hogy méltánytalan a fejlesztők nyakába varrni a játékosaik gyengéit, de nekik mégis előre kellett volna látni a Mamut tank relatív erősségét, és hogy ez mennyire vonzza majd a fantáziátlan játékosokat arra, ahogy egyoldalúan ezzel az egységgel próbáljanak minden feladatot megoldani. Sajnos ez komoly hibát jelent a játékban. Az egyoldalú taktika frusztráló hatású, különösen, ha ennek ellenszereként nincs más lehetőség, csak egy hasonló egyoldalú taktika (ez pedig, az elsődleges és másodlagos erőforrásoktól való függéssel megfejelve – azaz attól, hogy semmi lehetőség önállóan erőforrást „gyártani” – arra késztet, hogy a Generalst végeredményben jobb játéknak tartsam). Az egészben az a legviccesebb, hogy az MI a maga módján ennél sokkal változatosabb stratégiákkal próbálkozik.

Egyesek szerint a stratégiai kategóriát az elmúlt időben újrateremtették olyan játékokkal, mint például a Supreme Commander, és a C&C korlátozott lehetőségeivel és mozijeleneteivel nem feltétlenül érdekes a mai játékosoknak. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a C&C játékrendszere jól működik. (A Supreme Commandert is bétateszteltem, és úgy éreztem, hogy kissé túlbonyolított, túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, szinte lehetetlen optimálisan irányítani.) A Tiberium Wars szinte klinikai tisztasággal pont azt nyújtja, ami iránt a C&C játékok régi és újabb rajongói sóvárognak: egy rendkívül gyors, adrenalintól fűtött, időben és térben korlátozott háborút. Az összekötő mozik pedig a sci-fi film szereplők legjobbjaival elkészítve jópofák, érdekesek és szórakoztatók. Szerencsére ez már nem a régi YouTube minőségűnek nevezhető pixeles-szaggató Michael Biehnes anyag, helyette szuper-csúcs digitális DVD-n túli minőséget kaptunk, ahol minden tökéletlenség is tökéletesen látszik (látszana), így nem csoda, hogy a hollywoodi arcfelvarró klinikák és a személyes trénerek újabban nagy keresletnek örvendenek.

A védjegynek számító humort sem felejtették ki a fejlesztők (a legtöbbje a különböző egységek egysorosaként hangzik el, mint például a gránátosoké, mely szabad fordításban kb. így hangzik: „Ragadd meg a WC pumpát, lenyomjuk őket!”). Emellett számtalan kis ötletecske tarkítja az egész játékot, amely hangulatilag a többi játék fölé emeli a C&C-t (például az őrszem a GDI kaszárnya tetején fáradhatatlanul fel-le sétálgatva ellenőrzi, hogy minden rendben van-e).

Az egyik újítás a sorozatban, mely már a Red Alert 2 kiegészítőjében, a Yuri's Revenge-ben is bizonyította, hogy sikeres, a Scrin, mint harmadik oldal bevezetése. (Ebben is minduntalan tetten érhető a Starcraft óriási hatása a többi valós idejű stratégiára.) Szerencsére a fejlesztők vették a fáradságot, és ügyesen beillesztették őket az eddigi játékok vonulatába (ugye egy páran emlékszünk még a szétszórt idegen tárgyakra vagy űrhajókra a Tiberian Sun harcmezőin, vagy amikor ion vihar tizedelte meg a seregünket, miközben a Nod erőket próbáltuk visszaverni az idegen űrhajó roncsa mellett?). Az előző részhez képest a világunk felszíne most három részre osztható: vannak a Vörös zónák, ahol olyan nagy mértékű a tiberium-szennyezés, hogy ott már csak a mutánsok képesek létezni, a Sárga zónák, ahol a lakosság túlnyomó többsége Nod felügyelte, tiberiummal szennyezett pusztaságokon tengődik, és végül a Kék zónák, amelyek az utolsó mentsvárai a civilizációnak és a GDI védi.

A megfelelő kampányok teljesítik azt a funkciót, hogy bevezessenek a különböző egységek hatékony használatába, másrészt rámutassanak olyan trükkökre és fogásokra is, amelyeket egyébként magunktól nem valószínű, hogy felfedeznénk, illetve használnánk. Végül a mikro-menedzselést is begyakoroltatja, ami veszély esetén megmentheti az irhánkat egy jó kiporolástól. Ebből a szempontból elég alapos és mély mindegyik kampány. (Persze a C&C veteránok számára az első néhány küldetés igazán csak sétagalopp, kihívást csak a további küldetések jelentenek.) Kane legyőzése a GDI kampány végén egyfajta mélypont, az idegen fenyegetés előszele csupán.

GDI
Ezekben a poszt-modern időkben senki sem szégyelli, és nem számít a kreativitás hiányának, ha más szerzőktől és forrásokból merít valaki, inkább csupán a nagy elődök előtti szerény fejbólintásnak tekinthető. A GDI csapat kissé nyomottabb hangulata sokban hasonlít az új Battlestar Galactica sorozat hangulatára, szinte azonos a belső rejtett keménység és konok elszántság. A GDI visszafogottabb lett, és sokkal kevésbé önelégülten eltelt saját sérthetetlenségének hitében, mint a korábbi részekben (ami reális, tekintve a sok súlyos csapást, amit el kellett viselniük a korábbiakban). A GDI továbbra is úgy viseli elhivatottságát, mint egy becsületrendet, és komolyan hiszi, hogy a jó érdekében küzd.

A kissé morcos már 28 éve Nod ellen harcoló GDI parancsnokot, Jack Granger tábornokot (Michael Ironside alakítja), a küldetések során Kirce James kíséri állandóan (Jennifer Morrison, leginkább a Doktor House-ból ismerhetjük, mint Dr. Cameron). A GDI egyik kedvelt fegyvere, a Mamut MkII (a Csillagok háborúja-féle AT-AT nyilvánvaló lopása) az égi nagy harcmezőkre költözött. Olyasfajta bürokratikus költségvetési gondolkodás miatt került visszavonásra, amit leginkább egy átlagos NASA tudós tudna alátámasztani tapasztalatból: „A legelitebb kommandósokat arra képezték ki, hogy a nagyméretű lépegetők lábaira robbanótölteteket helyezzenek. Ez az egyike azon okoknak, melyek miatt a GDI visszavonta a legtöbb lépegetőjét, amelyek a második Tiberium Háborúban még seregeink gerincét alkották.”

Ahogy a sztori előrehalad, találkozunk még Redmond Boyle-lal (Billy Dee Williams legjobb formájában), aki a GDI minden lében kanál ideiglenes igazgatója, és úgy került hatalomra, hogy a Philadelphia elvesztésével együtt az összes felettesének is annyi lett. A történet egyik pontján választanod kell, hogy Grangerben bízol, akivel eddig együtt harcoltál, vagy a lefegyverző mosolyú politikusnak hiszel (most hagyjuk azt a nem mellékes körülményt, hogy az igazgató hataloméhsége szinte csillapíthatatlan, és minden problémára a tömegpusztító fegyverek bevetését látja egyedül üdvözítőnek) – Te kire hallgatnál? Azt hiszem, nem is kérdéses, kit kell követnünk (bár a játékban az a nagyszerű, hogy senki sem akadályozza meg, hogy később visszamenj és kíváncsiságból az alternatív megoldást válaszd).

Nod
Az egyik legkarizmatikusabb és sátánian vonzó gonosztevő, azaz Kane (Joseph D. Kucan) ismét visszatért közénk. Egy kis beletörődöttséggel közli velünk, hogy: „A világ ismét túl korán temetett el engem.” A játékban megint van Kane-ünk, akárcsak egy olcsó ponyvaregény sorozatban, ahol a főhős minduntalan ugyanazokkal az ellenségekkel kerül szembe. Ez persze jól is van így, mert hiába imádjuk gyűlölni őt, a játék nem lenne teljes Kane tömény álnoksága nélkül.

A zord, tiberiummal fertőzött pusztaságokba száműzött Testvériség (azaz a Nod) tagjai saját igazukba vetett hittel gyűlölködve szónokolnak „a gazdag népek fasiszta politikai összefogása” ellen, akik „sokszoros bűnelkövetők” és akiknek bűneit részletesen felsorolják a hallgatóságuknak: „Egyoldalúan megváltoztatták a nemzetközi határokat, a Nod követőit a barátságtalan Sárga zónákba kényszerítették, míg a kellemes Kék zónákat maguknak tartották fönt.” Az igazságtalanság szembeszökő, ahogy Kane közeli munkatársa, Kilian Qatar (Tricia Helfer) visszaidézi: „A világ népességének 20%-a – a leggazdagabb emberek a világon – a Kék zónákban élnek, felélik a világ legtöbb erőforrását, felvonultatják erős hadseregüket, hogy fenntartsák az erőegyensúlyt, miközben megfosztják az elnyomottakat isten adta joguktól, hogy bányásszák és felhasználják a tiberiumot.” A Szarajevói Főtemplom menedékéből – amely hatásosan vérvörös színekben tobzódik – indul a kiképzésünk a hit passzusaira a pokol tüzével és kénköves viharral.

Tisztelve a tiberiumot, amelyen a hatalma alapszik (és ezernyi módon felhasználva az egyszerre áldásos és átkozott ásványt), a Nod csupa ármány, hátba szúrás és hitszegés. A Testvériség álnoksága, gonoszsága és kegyetlensége tükörképe az egyenes, határozott (néha túlságosan is becsületes) GDI-nak. A belső harcok, intrikák és manipulációk mindennaposak. Mint minden fanatikus, Kane is tesz az élet értékére, mindet alárendel a Nagy Tervnek, az emberiség általa megálmodott jövőjének (ami persze megengedi számára azt, hogy ne érdekelje mindennek a súlyos, emberi életekkel kifejezhető ára, ha ezzel elérheti a célját). A Nod barbár társaság, ahogy azt Ajay (Josh Holloway) ördögi vigyora és Mardel-szerű (a Flúgos Futam-ból) röhögése bizonyítja napnál világosabban számunkra. Ő a Nod kampány alatti kísérőnk. Néhány ízelítő a gyerekes és szégyentelen szövegéből: „Ember! A GDI összerondítja a gatyáját ha ezt meglátja!” „...kiheréljük a visszavonulási lehetőségeiket! – Csak annyira szeretem ezt a szót – kiheréljük!” „Ember! Egyik golyómat odaadnám, hogy lássak már valami akciót!”

Ahogy megyünk előre a küldetések során, a GDI elleni háború szinte lényegtelenné válik Kane számára. Egyre inkább a Látogatók jelenlétéhez kötődnek Kane tervei, aki teljes energiáját ennek szenteli. (Érdekes azt is megfigyelni, hogy míg a Nodnak az idegenek látogatók, a GDI számára megszállók.) A Nod parancsnok lépésről lépésre kerül a Belső Körök titkainak ismerőjévé: „A Látogatók isteni eszközök. Ők nem a saját jogukon isteniek, hanem azért azok, amit tesznek. Ők készítik a szent tornyokat a Vörös zónákban. A Látogatók továbbra is ellenségesek maradnak velünk szemben, mert nem tudják mit csinálnak; látóterük korlátozott és ezért nem láthatják saját részüket a Nagy Tervben amely messze túlmegy a szerepükön.” No, innentől kezdve mindenkinek a saját belátására bízom, hogy önállóan megtalálja az útját a „fény” felé. :)

Scrin
A legtöbb Scrin úgy néz ki, mint azok a bogarak meg egyéb csúszómászó izék, amiket akkor találunk, ha egy követ az erdőben felfordítunk, vagy elég sokat várunk kint az esőben, hogy a csúszómászó szerzetek kimeneküljenek a talaj felszínére. A bizarr páfrányszerű levelek, amelyek Vihar Védelem néven szerepelnek lokális ionvihart keltenek (ahogy a Planetáris Támadó Anyahajó is, amelyik nem is kis mértékben hasonlít a Starcraftos Protoss Anyahajóra a nevén túlmenően. Támadáskor a kis repülőgépecskék lecsatolódnak a bordákról, majd harcba indulnak, a villámok közben növelik a támadás hatékonyságát). Ez megint egy olyan eleme a régi játékok mitológiájának, amelyet sikeresen átmentettek az új játékba. Ki nem emlékezne azokra az ionviharokra, amelyek mindig az idegen tárgyak és roncsok közelében dúltak a leghevesebben, miközben megpróbáltuk visszaverni a Nod támadását?

Bár a Scrin csapatok néhány egysége a Starship Troopers film bogarait juttatja eszünkbe, tagadhatatlan, hogy a legtöbb elem mégis a Starcraftból ered. Ha összeillesztjük gondolatban a borzongatóan ronda rovarszerű organikus egységeket a legfejlettebb pajzs-technológiával, akkor kézenfekvő a Scrinre, mint afféle Zerg-Protoss hibridre tekinteni. Céljuk, hogy elkezdjék a Földön a globális Ichor (azaz tiberium) kitermelést, bár a folyékony tiberium-bomba felrobbantása idő előtt a Földre hívta őket (Kane-nek lesz még miért számot adnia!), és ezzel a fennmaradásuk is veszélybe került. Miután a helyi intelligens lények nem várt ellenállásával találkoztak, a válaszuk erre az volt, hogy gerilla módszerekkel megpróbálják az ellenség figyelmét elterelni az Átjátszó Állomások és Tiberium Tornyok építéséről.

A Tiberium Wars grafikája és video megoldása minden tekintetben fényévekre van a Tiberian Suntól. Olyan messze, mintha valakinek a Wright testvérek repülőgépét kellene komfort és egyéb tekintetben összehasonlítani a legmodernebb Airbus A-380-assal. Az egységek megjelenítése tiszta és jól megkülönböztethető, az animációk is megfelelően peregnek, nem akadoznak. Míg például a Tiberian Sunban a tiberiummezők úgy néztek ki, mint egy mohával fertőzött pázsit eső után, most szinte meg lehet számolni a földön kívüli smaragdhoz hasonlító zöld kristály tömböket és még a legkisebb egység, a Disintegrator is kiállja a teljes ráközelítés próbáját.

A hátérzene nem zavaró, kellemes, talán egy kicsit az unalmas határán. Szerencsére mentes a rövidke, fogcsikorgatóan idegesítő ismétlődő megoldásoktól, amelyek oly gyakran hangzottak fel a régebbi játékokban. Se az idegeire nem megy az embernek, se nem vonja el a figyelmet a játéktól, szóval pont olyan, amilyennek lennie kell. Az egységek rövid kis passzusai jópofák, gyakran humorosak, bár ez a humor egy idő után megkopik, ahogy egyre többet hallottuk. A zajok, zörejek a helyükön vannak és a színészek is megfelelően szerepelnek az összekötő mozikban. Néhány klasszikusnak nevezhető zaj átjött a Tiberian Sunból is, így például a Fényobeliszk máshoz nem hasonlító mély zúgása.

A fejlesztők kiváló munkát végeztek az MI-vel, és 5 különböző MI egyéniséget is beépítettek a játékba: kiegyensúlyozott, rusholó, sündisznó, gerilla és úthenger. Egy erős úthenger ellen tanultam ki a játékot, mielőtt még elkezdtem volna a kampányt, így ismerkedtem meg az egységekkel és a legjobb építési sorokkal. Persze az elején nem ment könnyen, de ha valaki komolyan és gyorsan szeretne tanulni, ez a legjobb iskola.

Amikor az MI-t brutálisra kapcsolod, állandó támadásra számíts. A legkisebb figyelmetlenségedet vagy rossz döntésedet is kihasználja ellened. Ha például elhanyagolod a légvédelmedet, Orca és Firehawk csapatok armadáját zúdítja a bázisodra. (Hidd el, brutálison még akkor sem ülhetsz a babérjaidon, ha sündisznóra kapcsoltad az MI-t.) Ha kiépítetted a legjobb védelmet, és úgy érzed, biztonságosan ülsz kis bázisodon, akkor sem lazíthatsz, az MI minden piszkos trükköt kipróbál ellened, amit eddig csak hús-vér ellenfelektől tapasztalhattál. A Tiberian játékok történetében először tényleg alaposan elkalapál, ha erre egy pici kis esélye nyílik. Ha mégis elszánt vagy arra, hogy a brutális MI-t elverd, de a pályát kissé egyenlőbbé akarod tenni, akkor adhatsz egy kis hendikepet az MI-nek (ez a lehetőség az online játékban is benne van, és lehet villogni, ha valakit hendikeppel is meg tudsz verni).

Apropó, online játék. Úgy néz ki, hogy a kiadó nem fél elfogadni a jogos kritikát, így jól követhető, hogy mennyivel egyszerűbb és logikusabb most a barátokkal való kapcsolattartás a neten. A korábbi játékokban könnyen veszíthetett valaki csak azért, mert a haverok kérdésekkel bombázták, amíg az illető a játékban egyszerre harcolt és csevegett. Persze nem volt kötelező válaszolni, ám a kérdező nem látta és nem tudta, hogy ki hol van, így esetleg sértődés kerekedhetett volna a sok megválaszolatlan üdvözlésből. Most könnyedén elcseveghetünk valaki ismerőssel a képernyő tetején látható borítékra kattintva, ahol nem csak azt látjuk, ki van online, de azt is, hogy az online ismerősök esetleg játékban vannak-e, így nem zavarjuk őket feleslegesen. Ha mi kezdünk egy játékot, akkor meghívhatjuk a haverokat is, de azt is látjuk, ha azért nem fogadják el a meghívást, mert máshol már foglaltak. Barátokat szerezni sokkal nehezebb, mint őket a listához adni: egyszerűen rákattintunk a pluszjelre a nevük előtt és kész. (A kellemetlenkedőkkel is könnyen végezhetünk, szintén csak egy klikk a lefele mutató hüvelykujj ikonra, és már nem is látjuk az illető illetlen megjegyzéseit). A klánok építése is hasonlóan egyszerű.

Bizonyára egyértelműnek látszik az is, hogy a játékosok statisztikáját egyszerűen a névre vitt kurzorral láthatjuk (győzelem/vereség arány stb.), de ha tovább kíváncsiskodnánk, akkor a teljes és részletes játékstatisztika is a rendelkezésünkre áll (és persze a tapasztalat nagymértékben függ attól, ki hogyan lépet előre a ranglétrán). Az előszoba hangulata hasonló egy nyüzsgő szerkesztőséghez, a képernyő alján futó rövid hírekhez hasonlóan. Játékon belül javaslom, hogy mindenki használja a sorozatban új VoIP szolgáltatást, mert a nagyon gyors játékmenet mellett nincs lehetőség arra, hogy gépelgessen. (Arra figyeljünk, hogy vagy magyarul beszéljünk, amit az ellenséges csapat valószínűleg nem ért, vagy használjuk a csapatbeszélgetést, különben az ellenség kihallgathatja a taktikánkat és ezzel kellemetlen meglepetések érhetnek.) Az online játék már nem a régi vagy megy, vagy nem megy kategóriába tartozik. A játék stabilan fut még akkor is, ha több más alkalmazás fut a háttérben. Annak ellenére, hogy a játék nem fagy le szinte soha, néhány csökkent szociális érzékkel rendelkező játékos inkább lekapcsolja vagy kihúzza a gépét a netről, csak hogy ne kapjon ki – ekkor érdemes a saját gépünket és a játékot is újra indítani.

Két olyan újdonság van még, melyeket még érdemes megemlíteni. Ez a megfigyelő és a harcközvetítés (Battlecast). Az első esetben a játékgazda megengedheti, hogy olyanok is csatlakozzanak a játékhoz, akik csak szemlélőként vesznek benne részt. A szemlélő választhat, hogy valamelyik játékos szemszögéből nézi a csatát, vagy szabadon mozgatja a nézőpontját a harcmezőn (és mindezt menet közben is megváltoztathatja). Ez nem egyszerűen csak egy olcsó helyettesítője a tényleges játéknak, hanem olyan érdekes tanulási lehetőség, amikor láthatjuk, hogy más játékosok hogyan oldanak meg bizonyos helyzeteket, milyen pozíciókba mit telepítenek, hogyan támadnak, védekeznek, stb. Klán toborzásához pedig egyenesen elengedhetetlen, hogy a leendő klántagokat magunk is lássuk játék közben.

A másik új lehetőség – bár ezt eddig még nem próbáltam ki személyesen – a harcközvetítés. Érdekesen megragadja azt az általános jelenséget, amikor egy meccs közvetítése során a kószáló kamera elé kerülő hétköznapi emberek amint észreveszik, hogy közvetítésben vannak, észveszejtve elkezdenek szemaforozni a kezükkel, és fülig ér a szájuk, úgy vigyorognak. A közvetítéseknek két kategóriája van, a spontán élő és az előre bejelentett meccsek. Ha valaki Vitray vagy Palik babérjaira vágyik, arra is lehetősége van, hogy VoIP-n keresztül élőben kommentálja a meccset. Hogy senki se tudjon beleszólni a meccsbe, a közvetítés alapbeállításban 10 perces késéssel követi csak az eseményeket. Nem tudom, hogy ezt arra tervezték-e, hogy a nárcisztikus taktikai zseniket kicsalogassák rejtekhelyükről, és esélyük legyen a holmi halandóknak is arra, hogy ámuljanak fantasztikus taktikai és stratégiai érzékükön, vagy inkább a kezdők számára bemutatni, hogy hogyan lehet visszaverni egy korai támadást. Talán mindkét okból. Én nem vagyok annyira öntelt, hogy azt higgyem, hogy azok a játékok, melyekkel játszom, széles nézőközönség figyelmére méltóak lennének. Mindenesetre ez egy jópofa marketingeszköz a játék népszerűségének növelésére (bárki ingyen letöltheti a játéknéző programot, és ha ez az élő közvetítés sem fogja meg őket, akkor semmi más sem tudja), de mutatja azt is, hogy komolyan veszik a C&C 3 közösséget és a passziójukat is. Végre...

Ha okosan tervezik, és profi módon hajtják végre, a nosztalgia hullámain könnyedén el lehet adni egy új terméket. Ezért is csatlakozom azoknak a kórusához, akik már évek óta nyaggatják a Blizzardot, hogy érdemes lenne a Starcraftot ismét, új köntösben és grafikával, de a régi játékmenet erényeinek megtartásával kiadni. Íme a jó példa! Kövesd hát, Blizzard!